Mi a bor?
A bor szőlőből, egyéb gyümölcsből, vagy mézből készülő, alkoholtartalmú ital. Mezopotámiából indult el világhódító útjára Európába, Afrikába, majd a 16. században a spanyolok által Amerikába, majd végül Ausztráliába és Új-Zélandra. A bor minőségének a betakarított szőlőtermés az alapja. A bortermelő feladata, hogy a szőlőszemekben megtalálható értékes anyagok a mustba, borba kerüljenek, abban is megtalálhatók legyenek. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, szükség van a megfelelő technológiai, mikrobiológiai és kémiai ismeretekre, illetve ezek hatékony használatára. A bor készítése során alapvetően két munkafolyamat különíthető el. Ezek a szőlő feldolgozása és a must erjesztése. A szőlő feldolgozása Szüret A szőlő feldolgozása tulajdonképp a szüret időpontjának helyes kiválasztásával indul. Az időpont kiválasztásánál a legfontosabb tényező mindig a leendő bor minősége legyen. Próbaszürettel győződhetünk meg a szőlő érettségéről. Ilyenkor meg kell vizsgálni, hogy a szőlő cukortartalma elérte-e a borvidékre és fajtára jellemző többévi átlagos mustfokot. Ha kellően érettek a bogyók, akkor puhák, rugalmasak, és fajtájuknak megfelelő színűvé váltak. Az érés során savtartalmuk csökken, cukortartalmuk pedig nő. Szüretkor a fajtákat az érési idő alapján külön-külön szedik le és dolgozzák fel. Bogyózás, zúzás, sajtolás A szőlőfeldolgozás a szőlő bogyózásával és zúzásával folytatódik. A bogyózás lényege a bogyók leválasztása a fürtökről, célja a must minőségének megóvása a kocsányban lévő csersavtól, amely károsítja a must ízét és színét is. Ezután következik a szőlő zúzása. A művelet célja a bogyók héjának megrepesztése és húsának kíméletes roncsolása anélkül, hogy a magvak megsérülnének. Az ömlesztett szőlő a zúzás hatására cefrévé alakul, melyből a must jelentős része (60 ? 70 %-a) sajtolás nélkül is kifolyik. A visszamaradt kevésbé lédús cefre pedig könnyen kisajtolható. A tökéletes elválasztás csak többszöri sajtolással érhető el. Végül a nyomás hatására teljesen különválik a must, illetve a szilárd részek összessége, a törköly. A must erjesztése A hordóba vagy tartályba fejtett must az erjesztés szakaszában alakul át borrá. Az erjedés kétféle lehet, attól függően, hogy spontán módon (spontán erjedés), vagy irányítottan (alkoholos vagy irányított erjedés) megy végbe. Spontán erjedés Az erjedést megindító élesztőgombák a talajból, levegőből, a szőlőbogyók héjából, a kocsányról kerülnek a mustba a feldolgozás során. Ennek következtében erjedés áll elő, amelynek lefolyási iránya csak a véletlentől függ. Így átlagos körülmények között is kifogástalan minőségű bor készíthető. A borok erjedéséről évszázadokon keresztül így gondoskodott a természet. Alkoholos vagy irányított erjedés A korszerű borászati technológiák térhódításával széles körben elterjedt a fajélesztők alkalmazása. Alkalmazásuk feltétele, hogy a must ?saját? élesztőit kizárjuk a folyamatból. Ennek legegyszerűbb eszköze a kénessavas nyákázás. Ezután ülepítjük, majd a tisztáját lefejtjük a mustnak. A fajélesztő alkalmazásakor ügyeljünk arra, hogy annak térfogata kb. 30%-kal megnő, tehát hagyjunk megfelelő űrt az erjesztőtartályban. A tartályt hagyjuk nyitottan, mivel a levegő segíti az erjedés megindulását, az élesztő gyors elszaporodását. Az erjedés menetét célszerű naponta kétszer-háromszor ellenőrizni, s meggyőződni annak helyes menetéről. Figyelni kell, hogy a cukortartalom egyenletesen fogyjon, a must ne melegedjen túl, és hogy az erjedés során nem jelentkeznek-e rendellenes íz-és szaganyagok a mustban.
Milyen egy jo boroshordó?
Jó minőségű bortároló fahordók kizárólag tölgyfából készülnek. Nagyon fontos, hogy egészségesek, tiszták legyenek, ép nyílásokkal rendelkezzenek, és megfelelő erősségű abroncsok tartsák össze. Barrique hordók Más módon kell előkészíteni a barrique hordókat. Ezek a 225 literes tölgyfahordók belül égetett felülettel rendelkeznek, amelynek köszönhetően jellegzetes illat-és zamatanyagok oldódnak a borba. Annak érdekében, hogy ez az aroma ne sérüljön, a barrique hordókat csak egyszerű hideg vizes öblítéssel szabad előkészíteni.
Milyen a jó borospohár?
Teljesen tele van borral! A pohár vásárlás esetében, akár az élet legtöbb területén, érdemes az arany középút felé tájolnunk magunkat. Egyrészt válasszunk olyan poharat, amely megfelel az általunk fogyasztott borok minőségének, másrészt tartózkodjunk azoktól, amelyeket félnénk naponta használni. Fogalmazhatunk úgy is, ha boros poharat veszünk magunknak vagy másoknak ajándékba, ne az ünnep, inkább a mindennapok szükségleteire gondoljunk. A következőkben azt foglaljuk össze, hogy milyen szempontoknak kell, hogy megfeleljen egy jó borospohár. Innen persze még hosszú út vezet tovább a szőlőfajtákra tervezett vagy a vak fekete pohár csodákig, de ezek legyenek egy következő cikk témái. Kezdjük most ezen a helyen az alapokkal! 1. A szár alapvető Minőségi borokat általában olyan pohárból iszunk, amelynek szára van. Ez két dolog miatt is fontos: egyrészt kezünk melegével nem emeljük a poharunkban található bor hőmérsékletét, csak ha kifejezetten ezt akarjuk, másrészt az esetleges falatozástól zsíros ujjainkkal nem koszoljuk össze a pohár falát. Ez utóbbi nem higiéniai szempontból zavaró, de elvezet minket a következő ponthoz. 2. Az egyszerűség jobb Kerüljük a mintás, karcolt vagy színezett poharakat, hiszen a pohár falát borító színek vagy minták megakadályozzák azt, hogy eredeti, természetes szépségében lássuk a poharunkban lévő bort. Ez persze nem azt jelenti, hogy meg kell szabadulnunk minden olyan pohártól, amelyre rákerült egy-egy esemény vagy pincészet logója, hiszen ezek nem annyira hangsúlyosak, hogy az zavaró lenne. 3. A forma befolyásolja az illatokat Az ideális boros pohár legyen szinte bármilyen formájú, alapvetően egy tulipánra emlékeztet. A kehely először szélesedik, majd eléri legnagyobb keresztmetszetét, és onnantól szűkülni kezd. Ez azért lényeges, mert sokkal könnyebb egy ilyen pohárból kiérezni az illatokat, hiszen azt kifejezetten úgy alakították ki, hogy az orrunkhoz terelje a bor páráját. 4. A méret nem lényegtelen Fehérborhoz kisebb, míg vörösborhoz általában nagyobb kehely passzol. Persze ez alól a szabály alól is akad bőven kivétel, hiszen egy komoly, nagytestű fehérbort tölthetünk nagyobb pohárba, míg egy egyszerű könnyed vörös kerülhet a kisebbe. 5. Végül jöjjön a pezsgő! Végül röviden térjünk ki a pezsgős poharakra is. Két klasszikus forma létezik, az egyik egy majdnem lapos, széles kerek kehely, amiből utoljára az előző századforduló regényhősei ittak méltósággal, hiszen azon túl, hogy gyakorlatilag semmilyen illat nem érezhető belőle, még a buborékok szárnyalásában sem gyönyörködhetünk. Ha tehát egy átlag fehérboros pohárnál ? ami szintén nem rossz megoldás ? speciálisabbra vágyunk, válasszuk a hosszúkás pezsgőspoharat, az úgynevezett flőtét. Ez az a pohár, amelyben legszebben látszanak a buborékok, és ha leittuk a megtöltött pohár nagy részét, még meg is tudjuk forgatni a pezsgőt a pohárban, hogy intenzívebben érezzük az illatát.
Mi a barrikolás?
A barrique (ejtsd: barrik) borász-eljárás Franciaországból terjedt el. A barrique hordó tölgyfából készül, űrtartalma kb. 225 liter. A hordóba töltött bor a hordó fájának anyagait kioldja, emiatt kiegészül a fa jellegzetes anyagaival, íze és illata is megváltozik. Általában 9-24 hónapig érlelik benne a vörösborokat. Fehérborokat ritkábban (leggyakrabban Chardonnay és Sauvignon Blanc szőlő mustja) készítenek barrikolással, ezeket maximum 4-6 hónapig érlelik ezzel a módszerrel. A barrik hordókat semmiképp nem használják 2-3 évnél hosszabb ideig, mert ennél hosszabb idő elteltével jelentősen csökken az aromaátadó hatásuk. A hordó olyan fából készül, amelynek szerkezete lyukacsos, ilyen az alakítható, de kemény vízálló tölgyfa. Barrique érlelésre kizárólag a nagyon jó minőségű borok alkalmasak. A barrique borok drágábbak a társaiknál. Ennek az az oka, hogy egy barrik hordó ára eléri akár a 100 ezer forintot is, ezzel szemben maximum 3 alkalommal használják. A barrikolásra már megjelent egy másik módszer is, miszerint a borba tölgyfa darabokat áztatnak. Ez az eljárás sokkal olcsóbb. A barrique borok előállításánál a nagyobb ráfordítás azonban meghozza gyümölcsét, ugyanis mind magyar, mind világviszonylatban erős a kereslet az ilyen eljárással készített borok iránt. Hazánkból az Európai Unión kívül, az USA-ba, Oroszországba, de még Japánba is szállítanak ilyen palackozott borokat.
Mi jellemzi a szekszárdi borvidéket?
A szekszárdi borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Tolna megyében található, a Szekszárdi dombság legkeletibb területén, a dombság és a Sárköz találkozásánál fekszik. A szőlőtermesztésre alkalmas terület nagysága kb. 6 000 ha, amelyből jelenleg kb. 2 600 ha területen termesztenek szőlőt. Szekszárd mellett 14 település tartozik a borvidékhez. A szőlőtermesztés hagyományai egészen a római időkig nyúlnak vissza a területen. A bortermelést alapvetően a nemzetközi, illetve magyar fajtákból készített nagy testű, magas csersav- és alkoholtartalmú vörösborok jellemzik. A legismertebb borfajta a több bor házasításával készülő szekszárdi bikavér
Mi jellemzi a pannonhalmi borvidéket?
A Pannonhalmi-dombság, avagy a Sokoró az egyik legkisebb, ugyanakkor legősibb borkultúrával rendelkező borvidéke hazánknak. Győr-Moson-Sopron megye területén helyezkedik el. Földrajzi szempontból a Dunántúli-középhegységhez, azon belül a Bakonyhoz sorolják. A Pannonhalmi-dombság keleti, délkeleti lejtőin a római kor óta termesztenek szőlőt. A regisztrált szőlőterület 650 hektár, melyet mintegy 500 szőlőművelő gondoz. Meghatározó szőlőfajták az Olaszrizling, a Rajnai Rizling, a Tramini, a Királyleányka, a Chardonay, Rizlingszilváni
Mi jellemzi a villányi borvidéket?
A Villány borvidék esetében két nagy településhez kötődő, eltérő arculatú termesztésről beszélünk. Villány tüzes vörösborairól és modern technológiájáról híres, míg Siklós kissé háttérbe szorult fehérboraival. Legdélibb fekvésű borvidékünkön 2100 hektáron termesztik a szőlőt. Szubmediterrán éghajlata kiváló körülményeket teremt a szőlő érleléséhez, mely szintén fontos tényezője a borvidék sikereinek. Ez hazánk legmelegebb, legnaposabb borvidéke, hosszú száraz nyarakkal és tenyészidővel. Talaja a Villányi-hegység mészkövére rakódott vörös agyaggal és barna erdőtalajjal keveredő lösz. A Villányi vörösborok sötétrubin színűek, testesek, illat- és zamatgazdagok, magas alkohol és tannintartalmúak. Mintegy 70-80%-ban találhatók a termőterületen. Ezek: a kevés hagyományos Kadarka, több Oportó(Portugieser), valamint a Kékfrankos, Cabernet sauvignon, Cabernet franc, Merlot, Zweigelt, Pinot noir. Belőlük készülnek a legkeresettebb magyar borok és a népszerű Kékfrankos cuvée-k. Siklós tüzes fehérborai pedig az Olaszrizling, Tramini, Ottonel muskotály. Honfoglaló őseink, a rómaiak meghonosította művelési módszereket átvéve folytatták itt a szőlészet, borászat mesterségét. A vörösbor fajták uralmát a rácoknak köszönhetjük, akik a törökök elől menekülve hozták magukkal a Kadarkát, valamint a vörösbor készítés fogásait. A 18. században idetelepült svábok meghonosították a Portugiesert (korábban Kékoportót), mely máig egyik fő fajtája e vidéknek. Ők alakították ki a pincéket, pinceutakat is errefelé. Aztán megérkezett a Kékfrankos, később pedig a filoxérajárvány után a francia fajták: a Cabernet franc és Sauvignon, a Merlot és a Pinot noir.
Mi jellemzi a tokaji borvidéket?
A tokaji borvidék, vagy Tokaj-hegyaljai borvidék (röviden Hegyalja, vagy Tokaj-Hegyalja) a világ első zárt borvidéke 1737 óta. (Zárt borvidék: más termőterületről nem szállítható ide szőlő, must, vagy hordós bor!) Magyarország északkeleti részén, a Zempléni-hegység déli, délkeleti lábainál található. Az UNESCO Világörökség Bizottsága mint kultúrtájat 2002-ben felvette a világörökségi listára. A Tokaji borvidék 87 km hosszúságban és 3?4 km szélességben foglal helyet 5500 hektárnyi területen, három jellegzetes hegy, az abaújszántói és a sátoraljaújhelyi Sátor-hegy, valamint a tokaji Kopasz-hegy közötti háromszögben, 28 település határában. A borvidék kontinentális éghajlatú. A legtöbb helyen vulkanikus alapkőzet (andezit, riolit, s ezek tufái), illetve az ezen kialakult nyiroktalaj található. Az ásványi anyagokban gazdag vulkáni kőzeten testes, erős savgerinccel bíró, mineralis (ásványi) jegyekkel rendelkező borok készíthetők. A löszösebb talajú részek (pl. Kopasz-hegy), az alacsonyabb savtartalom miatt, a lágyabb karakterű boroknak kedvez, ezen dűlők alkalmasabbak illatosabb fajták termesztésére. Az aszúsodást vagyis nemes rothadást előidéző Botrytis cinerea penészgomba nemcsak Tokaj-Hegyaljára jellemző, több más borvidéken megtalálható (Arad-hegyalja, Mór). Azonban a termőhely, a különleges mikroklíma, a környező folyók (Bodrog,Tisza) és a megfelelő szőlőfajta (furmint, hárslevelű, muskotály, zéta, kövérszőlő, kabar) egymásra találásának eredményeképpen itt évről évre bekövetkezik az aszúsodás. A borvidék riolittufába vájt pincerendszerének jellegzetes sajátossága a pincék falát vastagon borító nemes pincepenész, a Cladosporium cellare, ami viszont (a Botrytis cinerea-val ellentétben) a világon csak itt, és a Rajnai borpincékben fordul elő. Ez a gomba a tokaji borok minőségének biztosításában fontos szerepet játszik, a tevékenysége révén alakul ki az aszúbor sajátos, friss kenyérre emlékeztető íze, illata, zamata, sötét aranysárga színe és viszonylag magas, 14 térfogatszázalék körüli alkoholtartalom.
Mi jellemzi az egri borvidéket?
Eger városának alapítása kb. a 10. századra tehető, a szőlőtermesztés valószínűleg a 11. században honosodott meg a környéken, amelyben nagy szerepe lehetett az I. István által 1004-ben alapított egri püspökségnek. A szőlőtermesztésnek és borkészítésnek nagy lendületet adott a tatárjárást követő időszakban betelepült vallonok megjelenése, ők honosították meg a szőlő francia művelési módját és a fahordó használatát. A környéken megtelepedett ciszterci szerzetesek a 13. században már Egerből fedezték borszükségletüket. A szőlőtermesztés és a belőle készült borral való kereskedelem a 16. századra vált meghatározóvá a vidéken. A borkészítést a török hódoltság és az egri vár 1596-os elesése visszavetette ugyan, de nem szüntette meg. Ebben az időben fehérborok készítése jellemezte a vidéket. A héjon erjesztett vörösbor készítésének technológiáját és a kadarka szőlőfajtát is a törökök elől menekülő rácok hozták magukkal. A szőlőművelést a 91 éves török uralom idején se hagyták abba: a törökök ugyan nem nagyon itták a bort, de eladásából komoly bevételhez jutottak. Eközben a vörösborszőlő fajták egyre több teret nyertek, a fehérborszőlők termesztése visszaszorult. A város visszafoglalása után lakossága rohamosan nőtt, gazdasága pedig alig húsz év alatt gyakorlatilag monokultúrássá vált: egyértelműen a szőlő- és bortermelésre alapozott. A szőlőhegyek többségének jelenleg is használt neve a 17. század végén és a 18. században alakult ki, már ekkori források említik például az Eged, és Rác szőlőhegyeket. A legöregebb pincék is ebből az időszakból származnak. Mivel a katolikus egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor, az egri püspökök, illetve érsekek később is gondot fordítottak a bortermelésre. Az első pincéket az egri püspök birtokairól borban beszedett tizedet és az egyházmegyéből begyűjtött dézsma tárolására vájták a könnyen faragható riolittufába. A 18. század elején a szőlőtermesztés már szabályozott körülmények között zajlott, a hegyrendészet szervezését és ellenőrzését Eger város bírája és tanácsa végezte. Meghatározták például a szüret időpontját, a napszámosok bérét és munkaidejét, ellátásuk módját, valamint összeírókat rendeltek ki és megszervezték a szőlők őrzését. Az egri borgazdaság fénykora a 18-19. századra tehető, amikor is már nagyrészt vörösbort termeltek, kisebb részben világosabb színű siller típusú bort és kevés fehérbort készítettek. Egy 1828-as évi egri beszámoló szerint a teljes termelésnek összesen 2%-a volt fehérbor. A filoxéra megjelenése előtti források és összeírások számos szőlőfajta nevét említik, ezek közül Martonffy Károly és Borovszki Samu az egri szőlőműveléssel foglalkozó munkájukban a kék kadarkát és változatait (kereklevelű, lúdtalpú), valamint a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator fajtákat jelölik meg, mint legnagyobb területen termesztett fajtákat. Ebben az időben az ültetvények szerkezet szerint vegyesek voltak, azaz több fajtát vegyesen termesztettek egy-egy területen, majd együtt szüretelték és dolgozták fel a gyümölcsöt. A filoxéra 1886-ban tűnt fel Egerben, és a szőlők nagy részét elpusztította. A katasztrófát követő első szőlőrekonstrukció (1880-1910) során jellemzővé vált, hogy az eltérő fajtákat külön táblákban telepítették. Ekkor jelentek meg a borvidéken a nagyburgundi, a kékfrankos, a kékoportó, valamint kisebb területen a cabernet sauvignon, a cabernet franc és a merlot, sőt a nagyrészt festőborként használt othello fajta is. A termésbiztonság és az olcsó művelhetőség miatt nagyobb területeken telepítettek direkttermő fajtákat is. Az egri bikavér készítésében később kiemelt szerepet kapó medoc noir szőlőfajta is ekkor került a borvidékre. Az első világháborút követő nehéz gazdasági időszakban, majd a gazdasági világválság hatására fennálló tőke- és munkaérőhiány, valamint a növényvédőszerek hiánya miatt az igénytelenebb szőlőfajtákat termelték, jelentősen emelkedett a fehérborok szerepe. A második világháború utáni államosítások eredményeként egy nagy borkombinátot (Egervin) hoztak létre, amely főleg a tömegtermelt, igénytelen borok készítésére rendezkedett be. A szőlőt nagyüzemi módszerekkel termelték meg, a túlterhelt tőkék és a túl korai szüret okán az alapanyag gyakran éretlen volt, ami miatt a cefrét cukrozták, sőt gyakran avináltak is (finomszesszel növelték az alkoholtartalmat). Az egyetlen cél a minél nagyobb mennyiség megtermelése volt. A nagyüzemi módszerek miatt a szőlőtermesztés lehúzódott a könnyebben megművelhető, ámbár kevésbé jó termőhelyekre, számos neves dűlőt (például a híres Nagy-Eged hegyet) kivontak a termelésből. Az ismert márkanév miatt a megtermelt vörösborok jelentős része egri bikavér (illetve angolul bull's blood, vagy németül Stier-Blut stb.) néven került forgalomba, és ebből tudatosan exportmárkát faragtak. A második ötéves terv időszakában Egerben nagy területen rekonstruálták a szőlőket, ekkor terjedt el a középmagas és magas kordonművelés. A gazdaságtalan művelhetőség és boruk gyengének tartott minősége miatt a kadarka és a medoc noir kiszorult a termelésből, helyüket a cabernet sauvignon és a cabernet franc vette át. Az 1978-1980-as időszakban, az un. Bikavér-programban újabb jelentős területen telepítettek szőlőt ? főleg a nagyüzemi, igénytelen termesztő eljárásoknak legjobban megfelelő kékfrankos, zweigelt, kékoportó és merlot fajtákat. Ebben az időszakban a borok gyakran nem kaptak fahordós érlelést, az acél- és betontartályokban tárolás lett a jellemző. A gyenge minőség okán az egri borok hírneve mind belföldön, mind külföldön egyaránt jelentősen megcsappant. A gyakran ?férfiasnak? mondott egri bor valójában erősen savas, gyakran keserű és fanyar, nyers csersavtartalmú, híg bor volt. A rendszerváltás előtt a debrői körzet beolvasztásával a borvidék szőlői összesen kb. 4 100 ha-ra nőttek, majd a szocialista piacok elvesztésével ez a 90-es évek végéig több száz hektárral csökkent. A minőségi borkultúra a rendszerváltás után került újra előtérbe; a nagy állami borkombinát mellett több száz közepes és kis borászatot alapítottak, és megjelent néhány úgynevezett csúcsborászat is. Ezek látványos fejlődésével javult a borvidék borainak minősége és megítélése. A 90-es évek végére jelentősen nőttek a kékfrankos, a cabernet sauvignon és a merlot fajták ültetvényei, nagyobb területen jelentek meg a pinot noir és syrah fajták. Ennek megfelelően csökkent a szocialista korszakban erőltetett kékoportó és zweigelt fajták részesedése. Egyúttal a hagyományos és az új fajtákat újratelepítették az egykori legjobb termőhelyekre (Egerben: Nagy-Eged hegy, Pajdos), jelentősen növelve ezzel a szőlőültetvények területét. Napjainkban a borvidéken kb. 6200 ha szőlőültetvény található. Meghonosították a fejlett borkultúrákban bevezetett, úgynevezett eredetvédelmi rendszert, amely szabályozza és ellenőrzi az ?egri? földrajzi megnevezés használatát (lásd a ?Az Egri borvidék védett eredetű borai? c. szakaszt, valamint az egri bikavér cikket). Természetesen a második világháború és a rendszerváltás közötti időszakban rögzült szokásoktól sem a termelőket, sem a fogyasztókat nem könnyű megszabadítani. A borvidéken továbbra is nagyon jelentős a nagyüzemi, minőségi megfontolások és valódi szakértelem nélküli szőlőtermesztés és borkészítés. Ezekből a borokból ? főként bikavér néven ? sokat értékesítenek kül- és belpiacainkon, és ez nehezíti az egyelőre meglehetősen kevés, de valóban világszínvonalú borokat előállító termelő azon törekvését, hogy az Egri borvidéket ismét a nemzetközi figyelem középpontjába emelje. A borvidék területének legnagyobb részét miocén korú riolittufa borítja; jóval kisebb az eocén mészkő márga, valamint oligocén agyagmárga elterjedési területe. A tufa eluviális málladékából fekete, mészszegény nyirok, barnaföld, illetve agyagbemosódásos vagy Ramann-féle barna erdőtalaj alakul ki. Tipikus tufába vájt pince az egri borvidéken A jó minőségű egri bor készítésében nem csupán a gondosan megválasztott területeknek, a szőlőfajtáknak, a borvidéki klímának és szakértelemnek, de a jó pincéknek is kiemelkedő szerepe van. Egerben nem volt szokás a szőlőben borházat és pincét tartani, a szőlőt "kádra" szedték és hazavitték a városban található borházakba és pincékbe. A várban és a belváros területén található pincék egy része már a 15-16. században létezett, a külső területek (úgynevezett "hóstyák") pincéi a török hódoltság után a 18-19. században épültek. Az egri pincék formája nagyon változatos, ez függhet a pince építtetőjének társadalmi és gazdasági helyzetétől, illetve az építés időszakától. A pincék túlnyomó részét riolittufába vágták, amely könnyen alakítható és önmagában állékony, nem igényli a pincefödém külön megtámasztását. A borvidéken emellett találunk kemény homokkőbe és darázskőbe vájt pincéket is. A pincék előtt borházra csak a módosabb gazdáknak tellett, általában ezeket is kőbe vágták, az épített borház Egerben ritkaságnak számított. A szegényebb rétegek pincéi az 5-10 méter mélyen elhelyezkedő pinceághoz vezető torokkal kezdődtek. Voltak közös pincetorkok is, amelyek több gazda pinceágához vezettek. Borház hiányában az ilyen pincékben nem volt hely a szőlő feldolgozásához szükséges felszereléseknek, így a szőlőt otthon, háznál dolgozták fel, majd szállították a pincékbe. Már a 18. században megengedték, hogy a gazdák a pincében mérjék saját borukat. Általános volt a pincejárás, vagy a pinceszerezés, amely a pincék csoportos látogatását jelentette. Az egri gazdák büszkék voltak pincéjükre, amely a kemény munka mellett társasági események színhelye is volt. Találóan mondja az ismert egri szólás: "Gazdáé a pince, asszonyé a pénz". Az ország egyik legaszályosabb (legszárazabb) és leghűvösebb éghajlatú borvidéke, amit észak felől a Bükk hegyvonulata véd a hideg légáramlatoktól. Viszonylag későn tavaszodik. A vörösborok termelésének főleg a délnek, délnyugatnak néző lejtők mikroklímája kedvez. A szőlőfajták tekintet
Mitől száraz, vagy édes egy bor?
A borokat a cukortartalom függvényében az alábbi kategóriákba sorolják a bortörvény szerint. Száraz: <4 g/l - A bor cukortartalma kevesebb mint 4 g/l Félszáraz:4-12 g/l - A bor cukortatalma 4-12 g/l között van Félédes: 12-45 g/l Édes: >45 g/l
Mi a likőrbor?
A likőrbor olyan bor, melynek alkoholtartalmát valamilyen égetett szesz hozzákeverésével megnövelték. Nem összetévesztendő a borpárlattal, ami a bor lepárlásával készül. A likőrboroknak több fajtája is kialakult, például a portói, sherry, Madeira, Marsala és a vermut. Ha a párlatot azelőtt kevernék a borhoz, hogy az teljesen kiforrt, az alkohol elpusztítja az élesztőgombákat és jelentős mennyiségű cukor marad a keverékben ? ezt a módszert avinálásnak nevezik. Ennek eredménye általában különösen édes és erős bor, jellemzően 20% körüli alkoholtartalommal. A szárazabb likőrborok készítésénél megvárják, míg a must majdnem, vagy egészen kiforr
Milyen bort kínáljunk a vendégeknek!
A vendégek ízlésétől és a feltálalt ételektől függ, de lényeges, hogy nálunk vásárolt bor legyen!! További kérdésekre, üzletünkben személyesen válaszolunk, ahol lehetőség nyílik ingyenes kóstolásra is.